A reneszánsz és barokk festők különleges technikái

Olvasóink közül valószínűleg sokan nem is gondolnák, hogy már jóval a modern technikai lehetőségeket felvonultató jelenkor előtt is előfordult, hogy némi „segítséggel” készítették el a festőművészek a képeiket. Ebben a bejegyzésben részletesen kielemezzük, hogy hogyan.

Természetesen egy percig sem vitatjuk a reneszánsz festők tehetségét és festészeti tudását, inkább azt szeretnénk megmutatni, hogy bizonyos segédeszközök igénybevétele még a legnagyobb tehetségek esetén is előfordulhatott és ez egyáltalán nem csökkentette az elkészült mű értékét, a későbbi korok által való megítélését. Szeretnénk egy kicsit más megvilágításba helyezni azt a hatalmas munkát, amelyet a festőművészek egy-egy kép elkészítésével végeztek, ezzel inspirálva mindenkit a festésre, még azokat is, akik elsőre úgy gondolják, hogy képtelenek bármit megvalósítani, ami egy alkotó folyamat által keletkezik.

Festészet a reneszánsz és barokk korban

Nem csak a jóval később színre lépő realizmus korában törekedtek a festők arra, hogy a műveik minél tökéletesebben hasonlítsanak a valóságra, mind a színekben, mind a térbeli ábrázolásban, mind pedig az emberábrázolásokban. Előfordultak olyan festmények, amelyeknek valósághű ábrázolása szinte fénykép-szerűen tökéletes, a szemlélőben óhatatlanul is felmerülhet a kérdés, hogy ezeket, hogy tudták ilyenre festeni?

Ez a kérdés nem csak a műkedvelő múzeumba járó emberekben merült fel, hanem a téma szakértőjeként meghatározó véleményű kutatókban is. Sőt, ők, akik jobban rálátnak a témára, mint mi laikusok, azt is tudták, hogy valamilyen racionális magyarázat van erre, talán létezhetett ezeknek a festőknek valamiféle „trükkje”. Ennek aztán jobban utána is jártak a kutatók és érdekes dolgokat találtak.

„Trükkös”, azaz tükrös festészet

A mostani Olaszország területén a milánói születésű Caravaggio (születési nevén Michelangelo Merisi da Caravaggio), Hollandia területén Vermeer (Jan Vermeer van Delft) és Anthony van Dyck, Spanyolországban pedig Diego Velázquez munkásságát megvizsgálva arra jutottak, hogy ezek a festők „csaltak” egy kicsit, ugyanis tükrökből és lencsékből álló komplex optikai rendszerekkel vetítették vászonra a kiválasztott témát és ezt a képet rajzolták körül, majd festették ki.

A firenzei egyetemen is tanító Roberta Lapucci publikált erről a témáról több cikket is, amelyekben felsorolja, hogy elméletét milyen tények támasztják alá. Lapucci arról ír, hogy az optikai rendszerek alkalmazása egyértelmű „nyomokat” hagyott a kész festményen. Ezek nagyobb részben olyan hibák, amelyek a lencsék beállításával kapcsolatosak. Alkotás közben a festőnek el kellett mozdítania a lencséket, hogy azok a kompozíció más-más részletére fókuszálhassanak, de ezek a változtatások az egységes perspektíva rovására mentek.

Lapucci szerint szemléletesen megmutatható ez a perpektíva hiba Caravaggio Emmauszi vacsora című képén, amelyen furcsamód a közelebb lévő kezek kisebbnek látszanak, mint a távolabbiak, a gyümölcsök pedig szintén a kezekhez viszonyítva aránytalanul kicsik. A másik „hiba” igazából nem is hiba, inkább csak érdekesség és a lencsékből álló képtovábbító szerkezetek kezdetlegességéből adódott. Ezek ugyanis fordított képet vetítettek a vászonra és bal oldalon mutatták, ami a valóságban a jobb oldalon volt, és jobb oldalon, ami pedig a valóságban a bal oldalon volt. Erre a megállapításra is Caravaggio a példa, és az ő balkezes Bacchusa.

David Hockney amerikai művészettörténész szintén kutatta a témát és végül nagyon hasonló véleményre jutott, mint Lapucci. Ráadásul az ő olvasatában a lencsék segítségével való vetítéssel magyarázható, hogy a XVI. századi festészetben miért készült annyi balkezes portré. A későbbi időkben az optika fejlődésével ezek eltűntek.

A vetítéses elmélet mellett szól az is, hogy Caravaggiónak nem maradtak fenn saját kezű rajzai, sem tanulmány-vázlatai. A sejtés szerint ő úgy állíthatta be modelljeit, mint egy csendéletnél a tárgyakat, majd megfestette a vászonra vetített képmásukat. Beláthatjuk, hogy mennyire jól alkalmazható ez a technika olyan mozdulatok, vagy arckifejezések rögzítésére, amelyet egyetlen modell sem tudott volna olyan sokáig tartani, ameddig a festő megfesthette volna.

Selymes csillogás némi segédanyaggal

Régóta tudjuk, hogy a reneszánsz kor festői, üvegfúvói és keramikusai mindannyian megtalálták a módját, hogy különleges alapanyagokhoz és adalékokhoz jussanak az átlagos festékeken kívül. Ilyen lehetőség volt, hogy a patikusoktól beszerezhető alapanyagok felhasználásával teljesen új technikai eljárásokat dolgoztak ki és hatásos színkompozíciókat állítottak elő.

Louisa Matthew – aki a Schenectady-i Union College Vizuális Művészeti tanszék vezetője – nemrég arra is talált bizonyítékot, hogy Velencében az európai trendet egy évszázaddal megelőzve kialakult a különleges festékek- és színezőanyagok adás-vétele. A kutatónő a velencei levéltárban a helyi művészek üzletvitelét, beszerzési forrásait és munkásságát tárta fel, végrendeleteket és nyilvántartásokat böngészett. Ezekben bukkant rá Domenico de Gardignano velencei kereskedő és bolttulajdonos 102 tárgyat tartalmazó hagyatéki leltárára. A kereskedő leltára alapján, aki a festéküzleteket ellátó utazó vállalkozók közt ismert névnek számított a kutatónőnek sikerült feltárni és megérteni a kor művészeinek és kereskedőinek sajátos kapcsolatát, és azt is hogy milyen alapanyagokból dolgoztak a festők, illetve a kereskedők honnan szerezték be a szükséges anyagokat és hozzávalókat.

A legérdekesebb felfedezés az volt, hogy az 1534-es évben a leltár egyes festékei üvegport is tartalmaznak, mások nem. Úgy tűnik, hogy a vevők legtöbbször csak az alapanyagokat vették meg, nem előre elkészített festéket, de előfordult olyan is, hogy a különleges festékeket előre megrendelték. A kutatónő szerint a kereskedő üzletében sokféle gyártó portékáját értékesítették. Még az is lehetséges, hogy az ideérkező mesterek megosztották egymással az ötleteiket és a szakmai elképzeléseiket. A leltár alapján elmondható, hogy az üvegfúvók művészete is inspirálta a festőket: a tőlük átvett speciális anyagokkal szívesen kísérleteztek a vásznon is.

A kutatás keretében elektronmikroszkópos vizsgálattal azonosították az üvegport tartalmazó festékek nyomát már elkészült festményeken is. A kutatók Lorenzo Lotto két képét, valamint egy Tintoretto festményt is megvizsgáltak.  A képek festékanyagában üvegpor nyomait találták meg, még ha nagyon kis mennyiségben is. Lotto egy Szent Katalint ábrázoló képén a palást pirosába, a Jézus születése című képen pedig József narancsvörös kabátjának festékanyagába keverhetett üvegport. Tintoretto esetében pedig a Jézus a Galileai-tengernél című képének sárga színében találták meg a porított üveg nyomait.

Könnyen lehet, hogy cikkünk elolvasása után Te is kedvet kaptál kipróbálni a festést vagy akár a különleges anyagok használatát. Nálunk, a KreatívLiget Élményfestő Stúdióban mindkét dolgot megvalósíthatod. Keresd a számodra kedves képet az Események menüpontban, a különleges anyagok használatáról pedig még több információt találsz az erről szóló bejegyzésünkben.