Az egyik legdekoratívabb madárfaj a világon, nem csoda, hogy népszerű témát ad a fotósoknak és a képzőművészeknek is. Általában nem túl sokat tudunk azonban az „előéletéről”, ezért ebben a bejegyzésben összegyűjtöttünk pár érdekes információt és tudnivalót erről a pompázatos madárról.
Szebb a páva, mint a pulyka
A pávák feje tollas, a fejtetőn felmereszthető tollbóbitával. A csőre vastag, szárnyai rövidek, lekerekítettek, de ennek ellenére jól repül, bár elég nagy zajt csap közben. A vadon élő pávák éjszakára fák vagy bokrok ágaira röppenek fel és ott ülnek reggelig.
A hím páva a farkát képes legyező szerűen felmereszteni, ezzel támasztva alá a módosult, színes felső farkfedőket, amelyek végén a pompás, kékes színű foltokat, az úgy nevezett pávaszemeket láthatjuk. A fejdíszét aranyos zöld fémfényű tollak teszik, háta zöldesen fénylő, néhol kék, hasa barnás-zöldes. A pávakakas dísztollainak kialakulása kétéves korában kezdődik, a teljesen kifejlett uszályt a harmadik évtől láthatjuk. A tojó madár mindig egyszerűbb színű, jellemzően barnás, esetleg kis mértékben színezett más árnyalatúra, a melle és a hasa fehér.
A pávák hangja igen kellemetlen, szinte rikácsoló. A páva az a díszmadár, amely az idők során a kevélység és a nagyravágyás jelképe, valamint szólások alapja is lett. A fehér páva egy alkalmanként felbukkanó színmutáció, az ilyen egyedek tollazata hófehér, ezért ezek a példányok az eredeti élőhelyükön könnyebben a ragadozók zsákmányává váltak. Az úgynevezett feketeszárnyú színváltozatot először külön fajnak gondolták, de később már úgy gondolták, hogy az feltehetőleg a háziasított kék páva és a vadon élő zöld páva egyedi mutációja. Ez a színváltozat számos új színmutáció kitenyésztéséhez szolgált genetikai alapanyagként.
A páva, mint szent madár
A pávák őshazája Kelet-India és Srí Lanka erdős vidékei, ahol csapatokban élnek ma is a háborítatlan vadonban. Mintegy kétszáz éve is még szentként tisztelték a pávákat India számos vidékén.
Keletről még az Ókorban Nagy Sándor hozhatta Európába, ahol hamarosan nagy kultusza támadt az ókori görögök és a Római Birodalom főurainak körében. A görögöknél Héra, a rómaiaknál Juno istennő szent madara a páva, a jóval később keletkezett festményeken is ábrázolják együtt az istennőt a díszes madárral.
A páva dísztollait a régi időkben legyezőként használták, a húsát rendszeresen fogyasztották, mint akár egy pulykát, a nyelvét és az agyvelejét különleges csemegeként tartották számon. Magyarországon a XVI. századtól esik szó pávákról feljegyzésekben, amelyekből úgy tűnik, hogy kezdetben a főúri parkok, később pedig már a gazdag paraszti porták díszmadarai is lettek ezek a csodás állatok.
A pávatollak évszázados mítosza
A páva nagy vitákat váltott ki azzal, amikor feltűnt az állatok törzsfejlődésével foglalkozó tankönyvekben, mint a különleges evolúciós válasz tipikus példája. Elsősorban a hím egyedek díszes farktollainak volt köszönhető a különleges figyelem, de pár évvel ezelőtt egy brit kutatásból kiderült, hogy a pávák színpompás farka esetében talán mégsem a méret a lényeg.
Ahogy a népdalban is énekeljük a pávák bizony tudnak repülni. Bár aki már megfigyelte egy kicsit jobban – mondjuk egy állatkerti sétán – e nagytestű madárfaj hím példányait, nem igazán tudja elképzelni, hogy hogyan küzdi fel magát egy magasabb pontra. A páva pedig valóban képes repülni, még akkor is, ha a nagy és díszes farka látszólag akadályozza ebben.
Az evolúciós folyamatok kutatóinak számára éppen ez a pompás tolluszály tette igazán érdekessé a pávát. Már Charles Darwin is felvetette A fajok eredete című művében, hogy a pávák faroktolla a sok egymást követő generáció alatt a tojók ízlésének nyomására fejlődhetett ilyen naggyá és színpompássá. A magyarázat szerint ezek a tollak jelzik a hím egyed kirobbanó életerejét, ami a tojók számára várhatóan egészségesebb utódokat jelent. A növekedést a biológusok szerint csak az korlátozhatja, hogy a nagyobb farok megnehezítené a mozgást. Emiatt pedig a hím pávák közül sokan áldozatul esnének, könnyebb prédát szolgáltatva a ragadozóknak.
Az angol kutatók végül háromdimenziós filmfelvételeket készítettek a felszálló pávákról farktollakkal és azok nélkül is. Ehhez szerencsére nem kellett pávákat kopasztani, hiszen a hím egyedek a párzási időszak után maguktól is levedlik a hosszú tollaikat.
A kutatás nem várt eredménnyel zárult. Nem tapasztaltak ugyanis jelentős különbséget a madarak röptében, annak ellenére, hogy a párzási időszak után már nem terhelte őket a mintegy másfél méter hosszú, harminc dekás tolluszály.
Miután a hím pávák farkát szélcsatornában is megvizsgálták, arra az eredményre jutottak, hogy a tollak ellenállása a nagyobb méret miatt ugyan kétszeres volt a párzási időszakban, azonban az ennek leküzdéséhez szükséges többlet erőfeszítés elhanyagolható a felszállás összes energiaigényéhez képest. Tehát végül megállapítható, hogy nem ezen múlik, hogy melyik hím páva végzi egy tigris gyomrában.
A páva, mint szimbólum
A páva a halhatatlanság, az örök élet és a világmindenség megtestesítője a mitológiákban. Az évenként megújuló tollazata miatt lett a halál feletti győzelem és a feltámadás jelképe. A tollazat szemekre emlékeztető mintázata miatt válhatott a hit szimbólumává is.
A pávát sok helyen azért tekintették szent madárnak, mert elpusztította az emberek számára végzetes mérges kígyókat. A páva Egyiptomban Ámon-Ré tiszteletéhez köthető és a Napisten szent madarának tartották.
A mai napig szent állatként tisztelik Indiában, ahol 1963. január 31-től hivatalosan is India nemzeti madarává tették.
Kínában és Japánban a méltóság, a szépség kifejezője a páva. A középkorban a kínai császár az új tisztség betöltőjének pávatollat adományozott, ezért a rang és az uralkodói jóindulat jelképévé vált.
Az ókeresztény művészetben a szarkofágok és katakombák díszítésének gyakori motívuma volt a páva. Később pedig gyakran láthatjuk ezt a madarat ábrázolva Jézus születésénél, az Angyali üdvözletnél, az Utolsó vacsoránál, illetve Mária és Szent Erzsébet találkozásánál is.
A középkorban a páva az édenkert madara, gyakran láthatjuk az élet vize mellett szarvasok és galambok társaságában. A Szűz Mária mellett elhelyezkedő páva a mennyei örök életre utal. A szentek kezében levő pávatoll szintén az örök élet szimbóluma, Szent Borbálához és Szent Jeromoshoz kötődik. Farktollak szemei a mindent látó egyházat is jelképezik.
Bizáncban a császárnők emblémájává vált a páva, mivel akkoriban úgy tartották, hogy ez a madár viszi fel az isteni császárnő lelkét a mennybe.
A pávák negatív értelmezése is ismert. Kevély járása, farktollainak mutogatása miatt a gőg és a hiúság megtestesítője és jelképe.
A páva motívum a magyar népművészetben
A magyar népi művészetben jelentős helyet foglal el a páva motívuma. Megjelent a hímzéseken, a dalokban és a szólásokban is. Nehéz lenne a történelmi pillanatot meghatározni, amikor őseink ezzel a madárral találkozhattak, talán keleti gyökerekre gondolhatunk.
A népművészetben a teljesség és a hatalmasság jelképe. Farka az univerzum szimbóluma, kitárulkozása a lélek kitárulkozásával azonosítható.
Népköltészetünkben az örök szerelem jelképe és a csábítás madara is, akárcsak Indiában.
A páva motívum számtalan helyen és módon jelenik meg, a legismertebbek a textileken látható minták. A népi szőtteseken gyakori a páros páva motívum. A fafaragásokon, apró használati edényeken – például sótartókon vagy tükrösökön – is megtaláljuk a pávákat. Gyakori a minta a lepedővégeken és a párnahuzatokon is, mint a szerelem jelképe.
Ennek ellenére sok helyen kifejezetten szerencsétlenség hozóként említik, de ezek olyan ismeretlen eredetű jelentésmódosulások, amelyeknek talán népi hiedelem, vallási eredet vagy babona lehet az alapja.