A páva az egyik legdekoratívabb madárfaj a világon, nem csoda, hogy népszerű témát ad a fotósoknak és a képzőművészeknek egyaránt. Általában nem túl sokat tudunk azonban az „előéletéről”, ezért ebben a bejegyzésben összegyűjtöttünk pár érdekes információt és tudnivalót erről a pompázatos madárról.
Szebb a páva, mint a pulyka
A pávák feje tollas, a fejtetőn felmereszthető tollbóbitával. A csőre vastag, szárnyai rövidek, lekerekítettek, de ennek ellenére jól repül, bár elég nagy zajt csap közben. A vadon élő pávák éjszakára fák vagy bokrok ágaira röppenek fel és ott ülnek reggelig.
A hím páva a farkát képes legyező szerűen felmereszteni, ezzel támasztva alá a módosult, színes felső farkfedőket, amelyek végén a pompás, kékes színű foltokat, az úgy nevezett pávaszemeket láthatjuk. A fejdíszét aranyos zöld fémfényű tollak teszik, háta zöldesen fénylő, néhol kék, hasa barnás-zöldes. A pávakakas dísztollainak kialakulása kétéves korában kezdődik, a teljesen kifejlett uszályt a harmadik évtől láthatjuk. A tojó madár mindig egyszerűbb színű, jellemzően barnás, esetleg kis mértékben színezett más árnyalatúra, a melle és a hasa fehér.
A pávák hangja igen kellemetlen, szinte rikácsoló. A páva az a díszmadár, amely az idők során a kevélység és a nagyravágyás jelképe, valamint szólások alapja is lett. A fehér páva egy alkalmanként felbukkanó színmutáció, az ilyen egyedek tollazata hófehér, ezért ezek a példányok az eredeti élőhelyükön könnyebben a ragadozók zsákmányává váltak. Az úgynevezett feketeszárnyú színváltozatot először külön fajnak gondolták, de később már úgy gondolták, hogy az feltehetőleg a háziasított kék páva és a vadon élő zöld páva egyedi mutációja. Ez a színváltozat számos új színmutáció kitenyésztéséhez szolgált genetikai alapanyagként.
A páva, mint szent madár
A pávák őshazája Kelet-India és Srí Lanka erdős vidékei, ahol csapatokban élnek ma is a háborítatlan vadonban. Mintegy kétszáz éve is még szentként tisztelték a pávákat India számos vidékén.
Keletről még az Ókorban Nagy Sándor hozhatta Európába, ahol hamarosan nagy kultusza támadt az ókori görögök és a Római Birodalom főurainak körében. A görögöknél Héra, a rómaiaknál Juno istennő szent madara a páva, a jóval később keletkezett festményeken is ábrázolják együtt az istennőt a díszes madárral.
A páva dísztollait a régi időkben legyezőként használták, a húsát rendszeresen fogyasztották, mint akár egy pulykát, a nyelvét és az agyvelejét különleges csemegeként tartották számon. Magyarországon a XVI. századtól esik szó pávákról feljegyzésekben, amelyekből úgy tűnik, hogy kezdetben a főúri parkok, később pedig már a gazdag paraszti porták díszmadarai is lettek ezek a csodás állatok.
A pávatollak évszázados mítosza
A páva nagy vitákat váltott ki azzal, amikor feltűnt az állatok törzsfejlődésével foglalkozó tankönyvekben, mint a különleges evolúciós válasz tipikus példája. Elsősorban a hím egyedek díszes farktollainak volt köszönhető a különleges figyelem, de pár évvel ezelőtt egy brit kutatásból kiderült, hogy a pávák színpompás farka esetében talán mégsem a méret a lényeg.
Ahogy a népdalban is énekeljük a pávák bizony tudnak repülni. Bár aki már megfigyelte egy kicsit jobban – mondjuk egy állatkerti sétán – e nagytestű madárfaj hím példányait, nem igazán tudja elképzelni, hogy hogyan küzdi fel magát egy magasabb pontra. A páva pedig valóban képes repülni, még akkor is, ha a nagy és díszes farka látszólag akadályozza ebben.
Az evolúciós folyamatok kutatóinak számára éppen ez a pompás tolluszály tette igazán érdekessé a pávát. Már Charles Darwin is felvetette A fajok eredete című művében, hogy a pávák faroktolla a sok egymást követő generáció alatt a tojók ízlésének nyomására fejlődhetett ilyen naggyá és színpompássá. A magyarázat szerint ezek a tollak jelzik a hím egyed kirobbanó életerejét, ami a tojók számára várhatóan egészségesebb utódokat jelent. A növekedést a biológusok szerint csak az korlátozhatja, hogy a nagyobb farok megnehezítené a mozgást. Emiatt pedig a hím pávák közül sokan áldozatul esnének, könnyebb prédát szolgáltatva a ragadozóknak.
Az angol kutatók végül háromdimenziós filmfelvételeket készítettek a felszálló pávákról farktollakkal és azok nélkül is. Ehhez szerencsére nem kellett pávákat kopasztani, hiszen a hím egyedek a párzási időszak után maguktól is levedlik a hosszú tollaikat.
A kutatás nem várt eredménnyel zárult. Nem tapasztaltak ugyanis jelentős különbséget a madarak röptében, annak ellenére, hogy a párzási időszak után már nem terhelte őket a mintegy másfél méter hosszú, harminc dekás tolluszály.
Miután a hím pávák farkát szélcsatornában is megvizsgálták, arra az eredményre jutottak, hogy a tollak ellenállása a nagyobb méret miatt ugyan kétszeres volt a párzási időszakban, azonban az ennek leküzdéséhez szükséges többlet erőfeszítés elhanyagolható a felszállás összes energiaigényéhez képest. Tehát végül megállapítható, hogy nem ezen múlik, hogy melyik hím páva végzi egy tigris gyomrában.
A páva, mint szimbólum
A páva a halhatatlanság, az örök élet és a világmindenség megtestesítője a mitológiákban. Az évenként megújuló tollazata miatt lett a halál feletti győzelem és a feltámadás jelképe. A tollazat szemekre emlékeztető mintázata miatt válhatott a hit szimbólumává is.
A pávát sok helyen azért tekintették szent madárnak, mert elpusztította az emberek számára végzetes mérges kígyókat. A páva Egyiptomban Ámon-Ré tiszteletéhez köthető és a Napisten szent madarának tartották.
A mai napig szent állatként tisztelik Indiában, ahol 1963. január 31-től hivatalosan is India nemzeti madarává tették.
Kínában és Japánban a méltóság, a szépség kifejezője a páva. A középkorban a kínai császár az új tisztség betöltőjének pávatollat adományozott, ezért a rang és az uralkodói jóindulat jelképévé vált.
Az ókeresztény művészetben a szarkofágok és katakombák díszítésének gyakori motívuma volt a páva. Később pedig gyakran láthatjuk ezt a madarat ábrázolva Jézus születésénél, az Angyali üdvözletnél, az Utolsó vacsoránál, illetve Mária és Szent Erzsébet találkozásánál is.
A középkorban a páva az édenkert madara, gyakran láthatjuk az élet vize mellett szarvasok és galambok társaságában. A Szűz Mária mellett elhelyezkedő páva a mennyei örök életre utal. A szentek kezében levő pávatoll szintén az örök élet szimbóluma, Szent Borbálához és Szent Jeromoshoz kötődik. Farktollak szemei a mindent látó egyházat is jelképezik.
Bizáncban a császárnők emblémájává vált a páva, mivel akkoriban úgy tartották, hogy ez a madár viszi fel az isteni császárnő lelkét a mennybe.
A pávák negatív értelmezése is ismert. Kevély járása, farktollainak mutogatása miatt a gőg és a hiúság megtestesítője és jelképe.
A páva motívum a magyar népművészetben
A magyar népi művészetben jelentős helyet foglal el a páva motívuma. Megjelent a hímzéseken, a dalokban és a szólásokban is. Nehéz lenne a történelmi pillanatot meghatározni, amikor őseink ezzel a madárral találkozhattak, talán keleti gyökerekre gondolhatunk.
A népművészetben a teljesség és a hatalmasság jelképe. Farka az univerzum szimbóluma, kitárulkozása a lélek kitárulkozásával azonosítható.
Népköltészetünkben az örök szerelem jelképe és a csábítás madara is, akárcsak Indiában.
A páva motívum számtalan helyen és módon jelenik meg, a legismertebbek a textileken látható minták. A népi szőtteseken gyakori a páros páva motívum. A fafaragásokon, apró használati edényeken – például sótartókon vagy tükrösökön – is megtaláljuk a pávákat. Gyakori a minta a lepedővégeken és a párnahuzatokon is, mint a szerelem jelképe.
Ennek ellenére sok helyen kifejezetten szerencsétlenség hozóként említik, de ezek olyan ismeretlen eredetű jelentésmódosulások, amelyeknek talán népi hiedelem, vallási eredet vagy babona lehet az alapja.
főoldal
események
kosár
menü