Ez a második része a festészeti stílusokról és irányzatokról szóló cikkünknek. Az első részben sorra vettük a legjelentősebbeket a X. századtól, amelyek több művészeti ágban és így a festészetben is megjelentek és értékes művek születtek az égiszük alatt. Ebben a fejezetben az irányzatok bemutatásával a XIX. század második felétől indulunk, amikor annyi új és egymásból ugyan következő, de merőben eltérő stílus alakult ki, hogy nem is győzzük felsorolni őket. Lesz egy harmadik rész is, amelyben bemutatjuk a XX. században kialakult legújabb kori irányzatokat.
Stílusok a festészetben (XIX. század)
A realizmus
Az elnevezés a latin ’realis’, azaz valós szóból ered és a valóság átfogó, hű, és a jellemző vonásokat kiemelő ábrázolására törekvő művészeti irányzatot jelenti.
A kialakulása az 1850-es évekre tehető, amikor elérkezett a kapitalista társadalomból és annak a kedvenc ábrázolásmódjából, a romantikából való általános kiábrándulás időszaka.
A realizmus a pillanatnyi jelenségekkel, a felszínes és tünékeny dolgok ábrázolásával szemben a valóság lényeges elemeit hangsúlyozza. A lényegi összefüggések megmutatása céljából elkerüli a véletlenszerű elemek ábrázolását és a mondanivalót tömöríti, egyszerűsíti. A tájfestésben részletmentesen, összefogott ecsetkezeléssel, nagy egységekben adja vissza az eléje táruló valóságot, inkább megpróbálkozik a belső lényeg érzékeltetésével is.
A realista ábrázolás elfordult a romantikában meglévő történelemszemlélettől is. A hősi eposz szerű témákat felváltotta a mindennapi élet és az abban bekövetkező történések objektív bemutatása. A festményeken egyszerű emberek, dolgozó parasztok, kétkezi munkások jelennek meg, mint társadalmi osztályuk jellegzetes képviselői.
A realizmus különálló stílusának egy korai előfutára a festészetben a barbizoni iskola. Ők az addig egyeduralkodó akadémikus szabályok ellen kialakították saját szabályaikat és kivonultak a természetbe festeni, felhagyva a műtermi festés gyakorlatával. A barbizoniak tevékenysége nélkül elképzelhetetlen lett volna az impresszionizmus kialakulása.
Az ún. kritikai realizmus nagy alakja volt Gustave Courbet francia festő, aki nemcsak a témaválasztásaiban volt teljesen újszerű, hanem az általa használt festék anyagiságával, sűrűségével, dombormű szerű felrakásával is kifejezte, hogy az ő művészete alapjaiban más, mint a romantika alkotásai. A képeihez nem csak ecsetet, hanem festőkést is használt. Nevesebb képei: Ornans-i temetés, Kőtörők, Szajnaparti kisasszonyok. Amikor az 1851. évi párizsi Salon kiállításról kiutasították a képeit, azokat egy fából összetákolt bódéban állította ki és az igazán egyedi kiállításnak a Realizmus címet adta.
A szimbolizmus
A realizmussal szembeforduló művészeti irányzat a XIX. század második felében. Gyökerei a romantikába nyúlnak vissza és szoros kapcsolatban áll a kortárs irodalommal, filozófiával és zenével, saját szerepét is a művészetek szintézisének és egységének keretében határozza meg. A szimbolista mozgalom hivatalos bemutatkozását 1886-ra teszik. A szimbolizmus nemzetközi irányzat, egész Európában megjelent, de változatai nagyon különbözően alakultak. Közös bennük nem annyira a stílusazonosság, mert a realizmussal való szakítás nem mindenütt járt együtt a tárgyias ábrázolás elvetésével és egy új festői nyelv kidolgozásával, hanem inkább az, hogy elutasították a jelenkor és a mindennapok témáit, a tárgyukat irodalmi, mitológiai és lélektani utalásokkal jelenítették meg.
Magyarországon Rippl-Rónai József és Csontváry Kosztka Tivadar nevét érdemes megemlítenünk ezzel az irányzattal kapcsolatban, utóbbi festőművész több híres képével is találkozhatsz a KreatívLiget Stúdió élményfestésein.
A preraffaelita festészet és a szecesszió
A preraffaeliták egy angol művészcsoport voltak, akik azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy koruk festészetét kivezessék az általuk felületesnek megítélt akadémizmusból. Céljuk a mélyebb élmények őszinte kifejezése volt. Példaképüknek a Raffaello munkásságát megelőző XV. századi toszkán festők művészetét tekintették. Erősen bírálták koruk polgári társadalmát és annak felszínességét, romantikus felhangokkal idealizálták a középkort, és a korai naiv művészetet próbálták feltámasztani. Misztikus szimbolizmus és erős stilizáltság jellemezte művészetüket.
A William Rosetti vezetésével egészen 1854-ig működő művészeti csoport vitathatatlanul hatással volt a szecesszióra és annak művészetére.
A preraffaelita képek gyakran ábrázoltak irodalmi, történelmi vagy vallásos jeleneteket, és sokszor erkölcsi tanítást is fűztek a fontos társadalmi kérdésekhez. Gazdag textúrájú, aprólékos részletességgel ábrázolt képek születtek, amelyek különös figyelmet szenteltek a növények és a textíliák nyújtotta díszítési lehetőségeknek, előfutáraként a szecesszió irányzatának.
A szecesszió kivonulást, elkülönülést jelent, utalva arra, hogy 1897-ben Bécsben művészek egy csoportja kivonult a városi művészeti központból, hogy új művészeti irányt hozzon létre. A századforduló jellegzetes képző- és iparművészeti, valamint irodalmi irányzata stílusként eleinte nehezen értelmezhető, historizmus- és eklektikaellenes mozgalommá alakult, ami minden országban másként nyilvánult meg. Sokáig a XIX. század kicsit összekuszálódott végének vagy a XX. század tisztázatlan kezdetének tekintették.
A stílus főbb jellemzői a nagymértékű stilizálás, a virág motívumokra vagy geometrikus mintákra építő hullámzó ornamentika és hangsúlyos, élénk árnyalatok alkalmazása.
A leghíresebb szecessziós festőművészek Alfons Mucha és Gustav Klimt, utóbbi néhány képét megtalálod a KreatívLiget Stúdió élményfestés foglalkozásainak kínálatában is.
Az impresszionizmus
A fényképészet fejlődésével és egyre szélesebb körben való elterjedésével párhuzamosan eljött az az időszak, amikor a festők – felszabadulva a valósághű ábrázolásra való törekvés kényszere alól – új irányt adtak a művészetnek. Az 1860-as évek Franciaországában kibontakozóban volt egy újfajta festészeti stílus, amelyet a későbbiekben Claude Monet egyik festménye (Impresszió, a felkelő nap) nyomán impresszionizmusnak kezdtek nevezni, a művelőit pedig impresszionistáknak.
Az impresszionista festőművészek a napból érkező fény ragyogásában ezer színben és árnyalatban játszó természet magával ragadó megjelenését ünnepelték és mindezeket próbálták a képeiken is megjeleníteni. Akár hajnali, nappali vagy alkonyati fényről volt is szó, az impresszionista alkotókat elbűvölte a fény és színek közötti kapcsolat. Tiszta festékkel, szabad ecsetvonásokkal igyekeztek festményeiken visszaadni a későbbi szemlélőnek a pillanatnyi élményt, amit ők maguk valójában átéltek. Témaválasztásuk is radikálisan eltért a korábbiakban népszerű témáktól, ők kerülték a hagyományos történelmi, vallási és romantikus témákat, ezek helyett inkább tájképeket és a mindennapi életből ellesett jeleneteket jelenítettek meg a képeiken.
A posztimpresszionizmus
Ez a korszak volt az impresszionizmus után következő művészettörténeti periódus (’post’ latin elöljárószó, jelentése: valami után). Nem jelentett egységes stílust, sokkal inkább azt a törekvést fogalmazta meg, hogy bizonyos festők az impresszionizmustól eltávolodva járják a saját útjukat, megmutatva a művészetüket.
Három nagy festő egyéniséggel kezdődött ez az irányzat és egyúttal a modern festészet is. Paul Cézanne munkássága a kubizmust, a futurizmust és az absztrakt művészetet alapozta meg, Paul Gauguin és Vincent van Gogh az expresszionizmus nagy lehetőségeit és az alkalmazható színek sokféleségét villantotta fel a kor festői előtt.
A kubizmus
A XX. század legelején kialakult művészeti mozgalom, amely Pablo Picasso és Georges Braque képeivel kezdődött az 1900-as évek elején és lényegében az első világháború kitörésével egy időben, 1914-ben véget is ért. A rövidsége ellenére látásmódja máig hatással van a művészetre. Az elnevezés a ’cube’ (kocka) szóból ered.
A kubizmus abban volt újító, hogy a klasszikus térszemlélet, perspektíva és képszerkesztés helyébe új megoldást próbál állítani. A rövid idő alatt, ami a kubizmust jelenti három periódust is megkülönböztetünk. Az elsőben a Paul Cézanne által kialakított elvek nyomán a forma geometrikus átfogalmazása történik meg, de ekkor még nem szakítanak teljesen a klasszikus perspektívával és annak szabályaival. A második periódusban megjelenik a szimultanizmus, ami azt jelenti, hogy ugyanazon a képen többféle nézőpontot láthatunk, ugyanazt a tárgyat különféle nézőpontból vizsgálja meg az alkotó, tulajdonképpen kiteríti a vászonra és így egyszerre láthatjuk például egy térbeli tárgy vagy akár egy emberi arc több oldalát. A harmadik periódusban már ilyen kötöttség sincs, a naturális tárgyak utánzó ábrázolását már szabadon kitalált művészeti jelzések használata helyettesíti. Ebben az esetben is több perspektivikus nézőpontba helyezkedünk egyszerre, ami által az ábrázolt testek tömege még inkább eltűnik a síkban. A második korszak föld színű tónusai helyett itt már gazdagabb színkészletet találunk. A kompozíciókban megjelenik a mozgalmas ritmikusság, a statikusság helyett a mozgás kap sokkal nagyobb hangsúlyt.
Az expresszionizmus
Az a művészi irány, mely a XX. század elejétől a polgári társadalom elleni tiltakozása jeléül céljának tekintette, hogy a valóság látszatának puszta ábrázolása helyett a valóságról kialakuló érzéseit, gondolatait fejezze ki, lehetőleg közvetlen hatásokkal, minden fegyelmezően közbeiktatott megkötöttség nélkül.
Az expresszionista festőkre a nyugtalan ecsetvonások és a bátor, olykor meghökkentő színkezelés a jellemző, a szín a láthatatlan belső tartalmat próbálja megmutatni a láthatósága segítségével.
A következő részben további festészeti irányzatokat mutatunk be a XX. század szerteágazó stílusaiból. Tarts akkor is velünk és találd meg a kedvencedet közülük!
főoldal
események
kosár
menü