Festők fordulatos élete – Édouard Manet

1832. január 23-án született Párizsban. Apja, Auguste Manet jogtanácsos volt az akkori Igazságügyi Minisztériumban, anyja szintén gazdag francia polgári családból származott, így anyagi gondjaik egyáltalán nem voltak.
Apja határozottan ellenezte fia művészet iránti érdeklődését, ám Manet már tinédzser kora óta titokban tanult festeni. A középiskola elvégzése után a család tengerésztiszti pályára szánta, a szükséges főiskolára viszont nem vették fel. A második sikertelen felvételi után végül az apja is elfogadta, hogy Manet festőnek tanuljon.

A festészeti pályán rengeteg elutasításban volt része egészen 1870-ig, amikor is besorozták katonának a porosz-francia háború kitörésekor. Visszatérte után az 1873-as Salon már jól fogadta a képeit, művészeti körökben egyre népszerűbbé vált, összebarátkozott Émile Zola íróval és műkritikussal is. Manet 1874-től a később impresszionistáknak nevezett festőkkel dolgozott, de közben megőrizte alkotói függetlenségét, nem tartozott közéjük. Mégis elmondható róla, hogy az 1860 és 1870 közötti években készült festményeivel és festészeti technikák felfedezéseivel megalapozta a 19. század második felében kibontakozó új festészeti irányzatot, az impresszionizmust.

1883 áprilisában hunyt el.

Manet és Monet

A 19. század első évtizedeiben lezajlott az ipari forradalom, amely alapjaiban változtatta meg a társadalmat és annak mindennapi életét is. Az olyan új vívmányok, mint a gőzhajó, a gőzmozdony és a vasút nagyban megkönnyítették a közlekedést, az elektromos távíró pedig a kommunikációt. Ennek következtében az emberek könnyebben kiszabadultak a városból, a vidék gyorsabban elérhetővé vált, és egyre inkább teret hódított a civilizációt kritizáló „vissza a természetbe” felfogás.

A század első felében egyre inkább a realizmus került előtérbe a festészetben. Gustave Courbet a városi életből merített a kritikai hangvételű képeihez, míg a barbizoni festők a természetben, a szabad ég alatt készítették el a még inkább barnás tónusú, de már a napfény változásait vizsgáló plein air festményeiket.

Itt érdemes megemlítenünk az alapvető különbséget a cikk elején említett Manet és Monet között. Manet inkább Courbet stílusát követte a hétköznapi emberek és témák ábrázolásával, míg Monet a természet és a víz festőjeként a barbizoni iskola természetábrázolását fejlesztette tovább.

A színek felfedezése

Az úgynevezett akadémikus festészet alkotásai csakis műteremben készültek, ami azt eredményezte, hogy a festők emlékezetből, nem a szemük, hanem inkább a tudásuk alapján festettek. A képeken az átmenetek és a tónusok is túl egyenletesek voltak.

A sokszor történelmi, allegorikus és irodalmi témák mellett ezek a begyakorolt módszerek is mesterségesnek tűntek az új felfogású ifjú festőnek, Manetnak. Rájött arra, hogy a szabadban nem lehet ilyen egyenletes átmeneteket találni. A napsütés révén sokkal élénkebb kontrasztok alakulnak ki, és az árnyékok sem egyértelműen szürkék vagy feketék, hiszen a tárgyakról visszaverődő fény a megvilágítatlan, árnyékos részeket is megszínezi. Felismerte, hogy a tárgyak körvonala is elmosódik, és igazából a szabadban csupán ragyogó színárnyalatok tömegét lehet látni, melyek a néző szemében és agyában olvadnak össze egy képpé.

Mindezek hatására Manet ráébredt a természetben látott formák teljesen különböznek attól, mint ahogy azt az akadémikus szabályok tanították. Ezt követően már a szemének akart hinni, nem pedig az addig megszerzett tudásának a látványról, témáit pedig a polgárság mindennapjaiból, a kortársai életéből merítette.

A 19. század festészetében az alkotók egyre gyakrabban merítették témáikat a hétköznapi életből. Legyen szó politikai tartalomról, a szegénység sorsáról, az élet örömeiről vagy a polgárság szórakozási formáinak bemutatásáról, a festők előszeretettel örökítették meg a mindennapokat, olykor minden erkölcsi tartalom nélkül. Manet ’Zene a Tuileirák kertjében’ című, egy hangverseny közönségét bemutató, látványos és mozgalmas képén például több ismert és neves személy megtalálható: Charles Baudelaire, Offenbach, a zeneszerző, a testvére, Eugene Manet és maga a festő is.

A mozgás ábrázolása

Édouard Manet a színek mellett a mozgást is elkezdte tanulmányozni. Felfedezte, hogy az akadémikus festészetben minden részletesen kidolgozott annak ellenére, hogy a valóságban nem látunk mindent. Hiszen egy adott pillanatban csak egy adott pontra tudunk összpontosítani. A részletek így elmosódnak, és bár tudjuk, hogy ott vannak, nem látjuk élesen őket.

Manet 1872-ben készítette ’A longchamp-i verseny’ című lóversenyt ábrázoló litográfiáját, amely már ezt a felfogást tükrözi. A vágtató lovakat és a nézőket a festő nem ábrázolja részletesen, a lovaknak nem is látszik mind a négy lábuk. A művész kizárólag arra szorítkozott, amit a való életben is látott. Célja pedig a látvány egészének, az optikai összbenyomásnak, a hangulatnak és a polgárság újszerű, mozgalmas életének bemutatása volt.

Manet negatív fogadtatása

A közönség és a kritikusok egyáltalán nem fogadták örömmel és elismeréssel Manet új elképzeléseit, festészeti módszereit. Képei botrányt okoztak a művészvilágban harsány és éles kontrasztjaikkal, amelyek egyértelműen szakítottak a lágy, fokozatos árnyékolás hagyományaival.

Az 1863-as Salon-kiállításon, amely a hivatalos művészet fóruma volt nem engedték Manet-t szerepelni, így a festő külön kiállítást hozott létre ’A visszautasítottak Szalonja’ (Salon des Refusés) címmel, és végül itt mutatta be elutasított műveit. Ilyen volt a korábban már említett ’Olympia’ és a ’Reggeli a szabadban’ című képe is.

Manet újítása a színek terén pedig nem volt ismeretlen, hiszen a régi művészetből eredt, a festőművészet tradícióiból építkezett. Így tulajdonképpen Raffaello, a velencei Giorgione és Tiziano, a spanyol Velázquez és Goya műveit értelmezte újra.

Leghíresebb képeihez is régi művészek alkotásai szolgáltak mintául: az 1863-ban készült ’Olympia’ című munkája Giorgione Vénuszát és Tiziano Urbinói Vénuszát idézi meg, a ’Reggeli a szabadban’ című képét Giorgione és Raffaello munkái ihlették, az 1868-1869-es ’Balkon’ című festményét pedig Goya ’Maják az erkélyen’ című munkája alapján készítette.

Ez a felfogás, a klasszikusok modernizálása egyébként az impresszionistákra is jellemző volt. Közülük is sokan nyúltak vissza az olasz festészet, a reneszánsz eszközeihez, a napfényben fürdő színekhez.

Az impresszionizmus kezdetei

Édouard Manet új törekvései jelzik tehát az új stílus, az impresszionizmus kezdetét. De ő maga vajon impresszionistává vált-e?

Manet a stílus követőivel ellentétben ragaszkodott a hagyományos szerkezet, az anyagiság megtartásához. Az élet szépségét és igazságát a klasszikus formákkal akarta ábrázolni. Nemcsak a látható felületek iránt érdeklődött, de célja volt a hangulat visszaadása, az emberek egymáshoz való viszonyának, az élet hű bemutatása is.

Bár vannak impresszionizmusba hajló festményei, az irányzat képviselőinek kiállításain mégsem vett részt. Az 1874-ben készült ’Monet bárkája’ című képén már az új stílus jelenik meg a vízfelület ábrázolásában és a nőalak vázlatszerű megjelenítésében. Ez persze nem csoda, hiszen ezekben az években az impresszionistákkal is alkotott a Szajna partján.

Édouard Manet-ra éppen ezért úgy szoktak hivatkozni, mint akinek a festészete hidat képez a realizmus és az impresszionizmus között.

Ha egy saját festmény elkészítésén gondolkodsz, akkor is jó helyen jársz. Keresd fel az Események oldalt és gyere el a KreatívLiget Stúdióba egy élményfestésre.