A mai cikkünkben Georgia Tottoeanocomita O’Keeffet mutatjuk be, aki amerikai festőnőként élete második felében Mexikóban találta meg a nyugalmat és inspirációt. Festményei főként mexikói tájképek, absztraktba hajló virág ábrázolások, sajátos stílusban festett amerikai felhőkarcolók. O’Keeffe-re sokszor úgy hivatkoznak, mint az amerikai modernizmus anyjára.
Magyar származású nagyapjáról nevezték el
Georgia 1887. november 15-én látta meg a napvilágot egy tejüzemi farmon Sun Prairie-n, Wisconsin-ban. Szülei, Francis Calyxtus O’Keeffe és Ida Totto O’Keeffe, a farmon dolgoztak. Anyai nagyapja egy magyar bevándorló volt, aki a George Totto nevet használta Amerikában, édesanyja pedig apja iránt érzett tiszteletből választotta lányának a Georgia nevet. Lakóhelyükből adódóan a kis Georgia első vizuális élményei a határtalan kukoricamezőkhöz kötődtek. A végtelen táj, az ég bárányfelhőkkel tarkított változó színű kéksége, a természet ereje olyan meghatározó élménnyel bírtak, ami O’Keeffe egész életművében megjelent. A természettől sosem szakadt el, még abban az életszakaszában sem, mikor városban élt, hiszen még a várost is tájnak látta. A felhőkarcolók számára varázslatos erővel bírtak, mint az égbolt felé nyújtózkodó mamutfenyők.
Tehetsége hamar megmutatta magát, tanulmányai során mindenhol kitűnt tehetségével és hamar eltökélte, hogy festő lesz belőle. Azonban mire befejezte tanulmányait, a reklámiparba szegődött grafikusnak, mert nem hitt benne, hogy festőként el tudná magát tartani. Később rajztanárként is dolgozott, de az alkotást sem hanyagolta közben. Kezdetben elsősorban szénnel rajzolt és már ezen rajzain is felismerhető az a stílus, amellyel később kitűnt a többi festő közül: hogy minden absztrakttá vált a kezei között, így képeiről mindenkinek más jut eszébe.
Mentorból férj
Amikor 1916-ban egy elismert fotóművész és galériatulajdonos, Alfred Stieglitz először pillantotta meg műveit, állítólag így kiáltott fel: “Végre egy nő papíron!” Ez a kijelentés azért jelentőségteljes, mert bár a XX. században már társadalmialag elfogadottabbá vált, hogy egy nő művész pályát válasszon, azonban nagyon keveseknek sikerült saját jogon ismertséget szerezni. A XX. század eleje tele van olyan női művészsorsokkal, melyek férfiak mellett, vagy azok árnyékában bontakoztak ki, de igazi elismertséget már csak jóval haláluk után, napjainkban kapnak.
Ami Georgiát illeti, tény, hogy Alfred segítsége nélkül nehezen boldogult volna az elismerést kivívó útján, de nincs az a tehetség, akinek ne lenne szüksége menedzserre, mentorra. Stieglitz kezdetben csak a művésznő útját egyengette, később azonban a magánéletében is társául szegődött. Azonban kapcsolatuk elején kisebb botrány robbant ki, amikor Stieglitz New York-ban, a saját galériájában kiállította az O’Keeffe-ről készített akt fotóit, pedig akkor még házasember volt. A pár magasról tett arra, hogy ki mit gondol róluk és Alfred válása után 1921-ben összeházasodtak. A 23 évvel idősebb, középkorú, jó kapcsolatokkal rendelkező Stieglitz-cel kötött házassága révén Georgia bekerült a kor elismert művészeti köreibe.
Házasságuk kezdeti időszakában festette Gerorgia New York-i felhőkarcolókat és a kis nyaralójuk körül található absztrakt virág ábrázolásokat. A közelről lefestett szirmokat sok férfi erotikusnak találta, de Georgia így nyilatkozott erről: “Ez csak a férfiak interpretációja, akik nem tudnak mit kezdeni egy nő művészetével!”
A sivatagban lelt békére
Azonban a házasság nem garantálta O’Keeffe számára a kiegyensúlyozott magánéletet. Alfred hűtlensége mély depresszióba, idegösszeomlásba kergette Georgiát, kisebb művészi válságot okozva nála. Mindezek ellenére összetartotta őket -ahogy O’Keeffe később nyilatkozta-, hogy mind a ketten szenvedélyesen érdeklődtek a másik művészete iránt. Az is közös volt bennük, hogy a pénz egyáltalán nem érdekelte őket. Alfred magát a képet sokkal értékesebbnek gondolta, mintsem az pénzzel kifejezhető lehetne. Úgy tartják róla, saját galériájában is sokszor lebeszélte a potenciális vevőket a festmények vásárlásáról, hogy magának tarthassa meg őket.
Azonban ezt az ambivalens kapcsolatot O’Keeffe egy idő után nem tudta folytatni, Új-Mexikóba utazott 1929-ben, ahol megszakításokkal ugyan, de szép lassan kialakította új otthonát. A házasságnak nem válás, hanem Stieglitz 1949-ben bekövetkező halála vetett véget. A művésznő ezután sosem ment férjhez, élvezte a magányt, a sivatag végtelenségét, a közeli hegyek nyújtotta nyugalmat. Élete második felében Georgia állatcsontokat, koponyákat gyűjtött a hegyekben és ugyanolyan absztraktba hajlóan festette meg őket, mint a virágokat. Lenyűgözte a csontok formája és szépsége, ő nem a halált és mulandóságot látta bennük, hanem számára a halhatatlanság jelképei voltak.
A sivatagban sem volt magányos
Hosszú élete utolsó negyven évét a sivatagban töltötte, bár sokat utazott szerte a világban, a repülő perspektívájából elé táruló horizont is inspirálta munkájában. Idősen is olyan kisugárzása, karakteres szépsége volt, amit szívesen örökítettek meg fotósok – már amikor engedte. Ugyanis az évek alatt zárkózott, szikár, az udvariaskodásra nem sokat adó, hihetetlenül magabiztos és nem túl nyitott természetű öregasszony lett belőle.
Azért élete utolsó szakaszában is volt egy nagyon meghatározó kapcsolata, ami a külvilág szemében szintén botrányosnak számított. Ugyanis a nála közel 60 évvel fiatalabb Juan Hamilton keramikus személyében lelt társra, aki kezdetben csak az otthona körüli teendőkben segített be neki mindenesként. Lassan bizalmasa lett és a bizalomból valamiféle szerelem szövődött. Mikor Juan hozzákerült, épp a válása okozta összetörtségből próbált felállni. Jól esett neki, hogy nélkülözhetetlen és hogy egy ilyen kaliberű művésznő közel engedi magához. A fiatal férfi és az idős, rendkívül gazdag művésznő kapcsolatát sokan támadták. O’Keeffe végrendeletében tetemes vagyont hagyott a férfira, aki végül a festőnő családjával peren kívül egyezett meg a hagyaték ügyében. Georgia élete utolsó éveiben már nem tudott festeni, de tekintve, hogy 98 és fél évet élt, hihetetlenül nagy életművet hagyott hátra.
A művésznő – annak ellenére, hogy Amerika első számú női festője lett – úgy érezte nem kapta meg azt az elismerést, ami járt volna neki festőként. Juan Hamilton így nyilatkozott erről halála után: “Nagyon is tisztában volt a munkája értékével. Minden festményét osztályozta, és nagyon kemény tudott lenni magával. Sokan írtak róla, és voltak, akik megpróbálták csökkenteni a jelentőségét. Festőnőként utaltak rá, és ő sosem csak legjobb festőnő szeretett volna lenni. Az egyik legjobb festő akart lenni.”
főoldal
események
kosár
menü