A festészet fogalma
A képzőművészet azon ágát, amelyben egy sík hordozófelületre visznek fel különböző anyagokat (ilyen anyag az olajfesték, a tempera, a gouache, az akvarell, de akár ide sorolható a tűzzománc, a mozaik, az üvegfesték és az olyan anyagok, mint a fonal vagy a textil) festészetnek vagy festőművészetnek nevezzük.
A festmények típusai
Megkülönböztetünk figuratív (ábrázoló) és nonfiguratív (nem ábrázoló) festményeket. A figuratív festészet különböző műfajokra osztható az ábrázolás tárgya alapján, lehet arckép (portré), csendélet, tájkép és életkép.
A festészet rövid története
Az őskorban elsősorban azért készített az ősember a barlang falára képeket, hogy jelentős eseményeket örökítsen meg vagy hogy a jövőbeni történések számára kedvező végkifejletet készítsen elő afféle képes imát a falra vetve.
Az ókorban sokféle téma került a falakra, a padlóra és a plafonra freskók és mozaikok formájában. Az abban az időben elkészült alkotások megmutatták az emberek életét és vágyait, az isteneket és a követett vallás témáit. Kevés olyan volt ezek között, ami tabu lett volna és ezért nem kerülhetett be az ábrázolt dolgok közé. Olyan viszont többször is előfordult, hogy valami vagy valaki utólag vált „nem kívánatossá” és ezen okból megpróbálták utólag eltűntetni minden nyomát, hogy egyáltalán létezett, még a műalkotások szintjén is.
A középkorban előtérbe kerültek a vallási témájú festmények és egyéb műalkotások. Nagyjából a XV. századig nem is nagyon volt más téma, a művek zöme valamilyen módon kapcsolódott a keresztény valláshoz, bibliai jelenetek és szentek szerepeltek rajtuk.
Az igazi változást a reneszánsz kor beköszöntése hozta el. Ebben az időben jelentek meg a képeken a perspektíva (valósághű térábrázolás) és a meztelen testek, amelyek ettől kezdve az ember szépségét hivatottak megmutatni.
Sokáig tartotta magát a festészetben a valósághű ábrázolásra való törekvés, azonban a fotográfia fejlődésével és bárki számára elérhetővé válásával olyan új lendületet kapott, amelyben a festők végre elszakadhattak a korábbi keretektől és korlátoktól, koncentrálhattak végre a saját érzelmeikre és azoknak a kifejezésére a festészet eszközeivel. A festészet felszabadult a korábbi „szabályok” alkalmazása alól és számtalan új stílus alakult ki a szabadság talaján.
Stílusok a festészetben (a X. századtól a XIX. századig)
Ez a felsorolás időrendi sorrendben készült, de korántsem tartalmazza az összes stílust, csak főbb, a korszakokat meghatározó irányzatokat. A XIX. század második felétől és a XX. században kialakuló festészeti irányzatokat egy másik bejegyzésben tárgyaljuk, mert abban az időszakban annyi új és egymásból ugyan következő, de merőben eltérő stílus alakult ki, amelyek „megérdemlik”, hogy egy saját cikket kapjanak.
A romanika vagy román stílus
A román kor Európa meghatározó művészettörténeti korszaka, amely az ezredforduló környékén kezdődött és a gótika elterjedéséig tartott. Jellemző rá, hogy a stílusjegyeit az ókori Róma művészetéből meríti. Az itáliai részeken bizánci hatás, Britanniában kelta hatás figyelhető meg, de összességében mindenhol megjelenik a klasszikus díszítőművészet jegyeinek használata. Az építészetben erőd-szerű templomokat és várakat, vastag, zömök falakat, lőrésszerű ablakokat találunk.
A festészetről viszonylag keveset tudunk, mert a falfestmények közül kevés maradt meg jó állapotban. Csak a kódexek lapjain fennmaradt könyvfestészeti emlékek nyújtanak elegendő információt a román stílusú ábrázolásmódról. Eszerint a festmények leggyakoribb témája Krisztus élete, csodatételei és szenvedéstörténete. Az emberalakok ábrázolása csoportkompozícióban történt, amely lehet additív (egymás mellett álló) és integratív (egymás mögött álló). Ez utóbbi ábrázolásmód egymáshoz képest fedésben lévő figuráival igyekeztek érzékeltetni a teret a középkori művészek, nem túl sok sikerrel.
A gótikus stílus
A gótika kibontakozásában és elterjedésében nagy szerepe volt a polgárságnak és a mesterek céhes rendszerekbe való tömörülésének, hiszen a segítségükkel az építőművészet és a képzőművészet hihetetlen fejlődésnek indult, míg a korábban csak a templomok és kolostorok közelében lehetett szó ezeknek a műveléséről.
Ebben az időszakban a festészet nagy részben még mindig egyházi témákat ábrázol, egyházi megrendelésre, de komoly átalakulás figyelhető meg az ábrázolásmódban és az alkalmazott eszközökben.
Megjelenik a természethű ábrázolásmódra való törekvés, a korábbi merev, kifejezéstelen arcú alakokat felváltják az érzelmeket kifejező figurák, a természet, az embereket körülvevő környezet pedig a festmények szerves részévé válik. A templomokban megjelennek a színes üvegablakok, illetve ezeken a festmények erőteljes és határozott árnyalatokkal.
A reneszánsz
A szó eredetije francia és újjászületést jelent. A korszak pedig egy a művészetbe és a tudományba egyaránt megújulást hozó mozgalmat hozott el, véget vetve ezzel a középkornak is. A reneszánsz festészet fokozatosan eltávolodott a vallásos témáktól, az emberi testet és az embert körülvevő természeti környezet ábrázolását helyezve a középpontba.
A természeti jelenségek megfigyelése és megértése, az antik kultúra tanulmányozása és az élő modell után való rajzolás által megismert törvényszerűségek alkalmazásával születtek a reneszánsz remekművek. A különböző festéstechnikai újítások, a szín és térperspektíva, a lazúros, fátyolos festésmód mind hozzájárultak, hogy a merev hagyományokkal szakító, merőben új stílus jöjjön létre.
Az egyik legjelentősebb újítás a perspektivikus ábrázolás használata a festményeken, amely a térbeli tárgyak sík felületre történő leképzését jelenti. A reneszánsz korban rájöttek, hogy a térben egymással párhuzamos egyenesek a perspektíva miatt látszólag egy pontba tartanak. Ennek eredményeként a valóságban ugyanakkora, ám a szemlélőtől nem egyenlő távolságra lévő tárgyak különböző méretűnek látszanak és a térbeli elhelyezkedésük jól érzékeltethető egy festményen is. A perspektivikus ábrázolásmód alkalmazásával egyre népszerűbbé váltak az épület- és a belső térábrázolások.
A manierizmus
Ez a stílustörténeti korszak nagyjából 1530-tól az 1600-as évek elejéig tartott és a reneszánsz korszakot kötötte össze a barokk korszakkal. Az elnevezés az olasz ’maniera’ szóból ered, ami magyarul manírt, stílust, de akár modorosságot is jelent.
A manierizmus afféle lázadás az addig ismert túlzott tökéletesség ellen. A festészetben világos, majdnem rikító színek használata, alaposan kidolgozott kompozíciók, némileg eltúlzott formák és a mozgás drámai hatású érzékeltetése jellemzik.
A barokk
A stílus elnevezése az olasz ’barocco’ szóból ered, amelynek a jelentése különleges, bizarr. A barokk festészet az időben lejátszódó cselekményt, a konkrét történést mutatja be, még akkor is, ha portré-szerűen csak egyetlen alakot ábrázol.
Az ábrázolásmód megmozgatja a formákat és a szereplőket, ennek érdekében pedig előszeretettel használja a fény és az árnyék festményen jól megjeleníthető kontrasztjait. A legjelentősebb megbízások a barokk korban a főúri megrendelőktől és az ellenreformációs egyháztól érkeztek. A megrendelések finanszírozói azt várták a barokk festőktől, hogy a képzeletet megragadó, látványos alkotásokkal fokozzák a gazdagság kifejezésének hatását. Ez a tény lényegében meghatározta a témáját és a módszereit.
A rokokó
A stílus elnevezése a francia ’rocaille’ szóból ered, amely a szökőkutak díszítésére használt díszes kagylók és kövecskék neve volt, jellemzője a finomság, az elegancia, a játékosság és a pasztellszínek gyakori használata.
Ebben a korban a történelmi, allegorikus és vallásos festészet teljesen háttérbe szorult, megnőtt viszont a jelentősége két, az emberek intimebb szférájához kapcsolódó műfajnak, az életképnek és a portrénak. A hétköznapi, az emberi, az idilli, a természetes, a szép iránt lelkesedő néző igényelte az életkép új formáját. A képeken vidám társaság látható a szabadban, kosztümszerű ruhában, a férfiak és a nők is felszabadultan szórakoznak, zenélnek, táncolnak. Igazi cselekmény nincs is, a képek valódi témája az idill, a gondtalan, vidám élet, az időtlen boldogság. A művész szándéka az, hogy a színek fizikai szépségével és a mozgalmassággal nyújtson élményt a szemlélőnek.
A romantika
A 18. század végén és a 19. század elején virágzó művészeti mozgalom, amelyben a romantikus festők elfordultak az intellektuális fegyelemtől és a képzeletre, az önkifejezésre helyezték a hangsúlyt. Gyakran ábrázoltak emelkedett érzelmeket, ilyen például a szerelem, a győzelem, de akár a félelem is.
Előszeretettel ábrázolnak drámai helyzeteket, szenvedélyes vagy akár indulatos jeleneteket. A megjelenített táj is az érzelem kifejezését segíti. A festményeken erőteljes fény-árnyék hatások és az élénk színek használata jellemző. Az alkotók vonzódtak az egzotikushoz és a történelmi témákhoz, amelyeket fantáziájuk segítségével jelenítettek meg.
főoldal
események
kosár
menü