Földünk valamivel több mint kétharmad részét tengerek és óceánok borítják. Ezeken kívül pedig tavak és folyók is szép számmal akadnak a szárazföldek belsejében is. Ez így van már elég régóta, így az emberiség előtt álló egyik legnagyobb kihívás már évezredek óta az, hogy valahogy át tudjon kelni a vizeken. Ennek érdekében olyan eszközöket kellett építenie már őseinknek is, amelyek egyszerre alkalmasak vízi járműnek és szállítóeszköznek.
Megszülettek tehát a csónakok, a hajók és a vitorlások, amelyek az évszázadok folyamán sokféle módozatban és stílusban fejlődtek. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a hajók megihlették a képzőművészeket is, amelynek eredményeként csodás festmények és más alkotások születtek az évszázadok alatt.
A hajózás története
Senki sem tudja, pontosan mióta használ az ember vízi járműveket. Az elsőket a természet szolgáltatta, kidőlt vagy hordalék fatörzsek formájában. Az épített hajók felé vezető úton a következő lépést a helyi lehetőségektől függően a bödönhajó vagy a tutaj valamelyik típusa jelentette. Szálfákban gazdag területeken a fatörzsből kivájt bödönhajó és a tutaj, az olyan nádban gazdag területeken, mint Egyiptom, Mezopotámia vagy akár a Titicaca-tó vidéke, a nádból készült tutaj vagy csónak terjedt el inkább. Ahol nád vagy hordalékfa sem nagyon fordult elő, ott állati bőrökből és csontokból készítettek járműveket. Ilyenek volt például az eszkimók kajakjai.
Az ember a hajókat először halászatra és szállításra használta, kezdetben különösebb irányítási lehetőség nélkül. Aztán fokozatosan rájöttek, hogy miként lehet a hajókat irányítani és előre hajtani evezők segítségével. Hamarosan pedig megjelentek az első vitorlák is.
Hajók az ókorban
Az egyiptomiak csónakjaikat és kisebb folyami hajóikat nádból építették, a nagyobb hajókhoz először helyi, később Föníciából importált faanyagot használtak. Egyiptom klímája nem kedvezett a hajóépítéshez alkalmasabb fafajok fejlődésének, ezért az egyiptomi hajók a korai időszakban rövid fadarabokból állították össze a külső héjat, amelyeket csapokkal vagy kötelekkel szorítottak össze, majd növényi rostokkal tömítettek.
Fából készült hajóik alakja hasonlított a nádból készült csónakjaikra, ennek a formának egyes elemeit (például az ívben hajló hajófart) később más népek (föníciaiak, görögök) is előszeretettel használták. Az egyiptomi hajók között meglepően nagyok is akadtak, a Hufu piramisánál 1954-ben feltárt, cédrusból készült bárka például 43,3 m hosszú és 6 m széles volt.
A feltárások szerint az egyiptomiak az i. e. 12. századig nem ismerték a gerincre és bordázatra épült hajókat, ezért a merevítéshez más megoldást kellett használniuk. A héj pereme alatt egymástól egyenlő távolságra arasznyi átmérőjű lyukakat vágtak, és ezeken keresztgerendákat fektettek keresztül. A hajótest szilárdságát javította a fedélzeten végigfutó fektetett padlózat. Nehezebb terhet (például követ) szállító, vagy tengeri útra szánt hajók hosszanti merevítését egy – a hajó hosszában végigvezetett – középen villás oszlopokra fektetett kötéllel oldották meg. A kötelet az orrnál és a tatnál rögzítették, és megfeszítették.
A hajókat evezővel hajtották, jó időben pedig a felvont vitorlával is segítették a haladást. Kezdetben kézi evezőket használtak, melyeket a kezelők a menetiránnyal szembe állva forgattak. Később (talán krétai vagy föníciai hatásra) áttértek a gúzsevezőkre, melyeket először állva, majd ülve húztak. A kedvező szél erejét keskeny vitorlákkal használták ki, amelyeknek aljára és tetejére keresztlécet rögzítettek. Falfestmények tanúsága szerint oldalszélben is tudtak hajózni, a vitorlákat elforgatva. Az árboc kétlábú volt, és hajónként egyet állítottak fel belőle.
A krétai hajóépítés az egyiptomi hagyományokra épített, de azokat továbbfejlesztette, és így az i. e. 2. évezred első felében a Földközi-tenger keleti medencéjében meghatározó kereskedelmi pozícióba került. A krétaiak alkalmaztak először a hajó szilárdságának növelése érdekében a hajógerincet és egyes vélemények szerint a keresztbordákat.
A föníciaiak voltak az ókor legjobb hajóépítői. Az összeomló krétai hatalom helyét átvéve előbb a Földközi-tenger keleti medencéjére terjesztették ki befolyásukat, majd folyamatosan előre törtek nyugat és az Indiai-óceán felé is.
Görög és római hajók
A görögöknél is kétféle hajótípust különböztethetünk meg, a gyors járású evezős gályákat és a vitorlás teherhajókat. A teherhajók általában 10-20 méter hosszú, egy-, ritkábban kétárbocos hajók voltak, árboconként egy-egy négyszögletes vitorlával.
A rómaiak az első pun háború idején építettek először hajókat, amelyeket a karthágóiaktól másoltak. A legenda szerint egy partra sodródott karthágói ötevezősoros hadihajó mintájára építették meg 100 hajós flottájukat. A hajókat továbbfejlesztették, csapóhidat is helyeztek a hajóra. A két- és háromevezősoros hajótípusokat pedig átvették a görögöktől.
A későbbiekben a rómaiak a kisebb hajókat részesítették előnyben a harctéren, és a nagy többevezősoros hadihajókat felváltották az egy evezősoros kisebb hajók. Az i. e. 1. századtól ezek alkották a római flották zömét és jelentős szerepük volt a Földközi-tenger keleti részét veszélyeztető kalózok visszaszorításában, illetve az actiumi tengeri ütközetben a győztes Octavianus seregében. Két dunai hadiflottát is fenntartottak hasonló hajókból folyami használatra áttervezve.
Néhány újítás is köthető a rómaiak nevéhez. Ilyen a hajófenék védelmére, a fúrócsiga ellen alkalmazott vékony ólomborítás, a kormányosok részére a tat két oldalán épített oldalerkély és a navigátornak megfelelő kilátást biztosító tatfedélzet.
A keleti kapcsolataiknak (amelyeket arabokkal és indiaiakkal tartottak fenn) köszönhetően a keresztvitorlát fokozatosan felváltotta a latin- és a lugger vitorla, amelyekkel oldalszélben is könnyen kezelhetővé és irányíthatóvá váltak a hajók.
A viking hajók
A tengeri közlekedés a vikingeknél – Skandinávia földrajzi helyzetéből adódóan – már a bronzkorban is jelentős szerepet játszott. Az első tengeri járművek valószínűleg az egyetlen fatörzsből könnyen elkészíthető bödöncsónakok voltak. Később megjelentek az evezős, kettős tőkével és kormánylapáttal ellátott hajók is. Ahogy fejlődött a hajóácsok technikai tudása, rájöttek, hogy a járműveket meg lehet erősíteni, hogy minél jobban ellenálljanak az időjárás viszontagságainak. Ezek a hajók már klinkerpalánkozással, de gerinc nélkül épültek. Ezeknél a gerincet még egy vastag palánk helyettesítette.
A vikingek nem ismerték a fűrész használatát és emiatt a Dél-Európában elterjedt eljárással szemben szekercékkel faragták ki a palánkokat a fatörzsből. Így ők egy fatörzsből mindössze két palánkot tudtak előállítani, ami nagyban növelte a hajók faanyagszükségletét. Ez volt az egyik fő oka annak is, hogy előnyben részesítették a tölgyfát, hiszen az szálirányban hasad, ezért könnyebben fel tudták dolgozni.
A viking hajók jellemzője az erős gerinc, a magasra felmeredő orr, a széles, lapos hajótest, ami stabil haladást tett lehetővé viharos tengeren is, valamint könnyebb volt vele a partot megközelíteni vagy akár a homokos partra kivontatni a hajót. Egy keresztvitorlával és egy evezősorral is rendelkeztek. A viking hajókat egyetlen kormányevezővel irányították, amit mindig a hajó jobb oldalán helyeztek el.
Hajók a középkorban
A Földközi-tenger medencéjében a középkorban az ókor végén kialakult evezős hadihajók módosított változatai éltek tovább. A part viszonylagos közelsége és a nyílt óceánnál enyhébb viharok miatt megmaradt az evezős hadihajók fölénye a vitorlásokkal szemben. A nehezen kezelhető keresztvitorlát azonban fölváltotta a latinvitorla, megjelentek a két- majd háromárbocos konstrukciók.
Észak- és Nyugat-Európa hajója volt a 12-13. században a nef, amely a viking hajókból eredeztethető kinézetű és működésű. A Hanza-szövetség előbb a kogge, később a hulk hajótípusokkal bonyolította le a kereskedelmet. Ezeknek a hajóknak egy árbocuk volt. A kormányevező a hajó oldalán volt, amit csak a 13. századtól építettek a hajófarra. A hulk típusú hajóknak már három árboca és farkormánya volt. A középkor végén következett be a hajózás valódi fénykora. A 13. században újabb hajótípus jött létre, a karavella. Ez a hajót is farkormányos volt, az elején és végén bástya volt, ez védte a tengerészeket a hullámoktól. A karavellából kialakult nagyobb hajót karakknak nevezték. Ez két hajótípus volt az első két nyílttengeri hajózásra is alkalmas hajótípus. Kolumbusz hajói közül a Santa Maria karakk típusú, a másik kettő karavella volt.
Hajók a későbbi időkben
A hajózás évszázadokig nem hozott különösebben nagy technikai újításokat egészen a gőzgép és a fémtestű hajók megjelenéséig. A lapátkerekeket pedig felváltották a hajócsavarok és a fejlődés azóta sem állt meg. A teherszállítás, az utasszállítás és a hadászati célok is más hajótípusok fejlődését tették lehetővé.
Hajók a képzőművészetben
Akár a vadászat élménye, a hajózás is az ősidők óta foglalkoztatja a művészek fantáziáját. Amióta az ember első, primitív csónakjain kimerészkedett a tavakra, átszelte a folyókat, és végül tengerre szállt, festmények sora örökítette meg ezt a romantikus és ősi témát.
Amennyiben kedvet kaptál Te is hajókat, vitorlásokat vagy csónakokat festeni, keresd az ilyen és ehhez hasonló témájú képeket a KreatívLiget Élményfestő Stúdió kínálatában. Az aktuálisan elérhető lehetőségeket mindig az Események menüpontban találod meg, dátum szerinti bontásban.
főoldal
események
kosár
menü