Híres női festők – Amrita Sérgil

Amrita Sérgil (vagy Sher-Gil) nevét többen ismerik szerte a világban, mint bármely más magyar festőét. Ugyanis Amrita anyai ágon magyar volt, sőt születése utáni első 8 évét Magyarországon töltötte, élete legfontosabb eseményei is ide kötik, életműve azonban hazánkban kevéssé ismert. A rendkívül változatos kulturális háttérrel rendelkező, nagyon fiatalon elhunyt festőnőt az indiai Frida Kahloként is szokták emlegetni.

Szüleinek megismerkedése is megérne egy regényt

Kevés színesebb összetételű családot lehet elképzelni, mint ami Amritának jutott. Anyja, Erdőbaktai Gottesmann Marie-Antoinette magyar, francia, német és zsidó felmenőkkel büszkélkedett és egyaránt otthonosan mozgott Bécsben, Párizsban vagy Budapesten. Kiválóan zongorázott és énekelt, egy ideig még Puccini is mestere volt. Egy alkalommal, amikor Londonban lépett fel, meglátott egy hirdetést az újságban, amelyben a Viktória királynőnél vendégeskedő utolsó szikh király leánya mellé kerestek zenéhez értő társalkodónőt. Nem sokat habozott, jelentkezett és megkapta az állást.

A gyönyörű, vörös hajú énekesnőért odavoltak a férfiak és felfigyelt rá a hercegnő vőlegénye, Umrao Singh Sher-Gil is. A hagyományos szikh turbánt hordó, hosszú hajat és szakállt növesztett Umrao a szanszkrit és a perzsa irodalom professzora volt, egyaránt jártas volt a nyugati és indiai filozófiában. Ezentúl pedig csillagászattal, képzőművészettel és fotográfiával is foglalkozott. Ezen érdemei közül azonban az keltette fel leginkább az ambiciózus magyar lány vonzalmát, hogy egy ősi indiai maharadzsa család leszármazottja volt. Nem sokat tétovázott, elcsavarta a férfi fejét, így értelemszerűen mindkettőjüknek távoznia kellett a csalódott hercegnő környezetéből.

A Sérgil család Magyarországon vert gyökeret

Marie-Antoinette csak az esküvőjük után szembesült azzal, hogy férje a jó származáson kívül alig birtokol mást a családi örökségből. Rokonai bőkezű támogatásából élt, ami nem volt kevés, de közel sem annyi, mint amennyi felesége igényeit fedezte volna. Az asszony ezért kezdettől fogva feljogosítva érezte magát arra, hogy férje mellett szeretői is legyenek.

1912-ben Budapesten telepedtek le, lakásukban nagypolgári szalont tartottak fenn, ahová már csak az egzotikus származású házigazda kedvéért is sok vendég járt. A feleség énekelt, a férj pedig az indiai kultúráról tartott előadásokat. Két lányuk született: Amrita Dalma 1913 januárjában, húga, Indira az azt követő év tavaszán. Kényelmes otthonukat egy évvel később elhagyták, ezzel búcsút intettek szalonjuknak is.

A világháború a család életét feldúlta, a brit állampolgárságú indiai apa hivatalosan ellenségnek számított, így jobbnak látták, ha háttérbe vonulnak. Előbb a budai hegyekben béreltek házat, majd Dunaharasztiba költöztek. Az ott lakók még évtizedekkel később is emlegették a bujkáló maharadzsát, aki a lányaival a Duna-parton sétált.

Szülei támogatták Amrita kibontakozását

Amrita és húga nem jártak iskolába, de magyar házitanítójuk gondos oktatása mellett tanultak meg írni és olvasni. Hamar megmutatkozott, hogy a nagyobbik lánynak igen jó érzéke van a rajzoláshoz, már 5 éves korában akvarellel festett, húga pedig a zenében tűnt kiemelkedően tehetségesnek.

1921-ben a család Indiába költözött. Amrita ott már iskolai keretek közt tanulta a rajzolás és festés művészetét.  Ekkor alakult ki szociális érzékenysége is a lenézett társadalmi csoportok iránt, naplójában megejtő érzékenységgel írt és festett a hozzá hasonló korú, házasságra kényszerített indiai gyermeklányokról. Amikor 1927-ben nagybátyja, Baktay Ervin meglátogatta őket, javasolta, hogy Amrita élő modellről is gyakorolja az rajzolást. Később rengeteg portrét készített.

1929-ben az egész család Párizsba költözött a lányok képzése érdekében, így innentől kezdve európai szemléletű művészeti tanulmányokat folytatott. A fiatal, mindössze 16 éves festőnő a Szépművészeti Főiskolán (École de Beaux-Arts) Lucien Simon növendéke lett, párizsi művészvilág bohémnak mondott életét élte, egyaránt férfiakhoz és nőkhöz is fűzte szerelmi és szexuális viszony. Nem csak a szerelmet és testi örömöket fedezte fel, festészetére is nagy hatással volt a 19. század végének nagy újítása, a szabadban való festés.

A család párizsi évei alatt sokat utaztak nyaralni Magyarországra, ekkor készültek a Zebegényi templom és a Zebegényi cigánylány című művei is. Első nagyobb méretű képe a Lányok nevet viselő festménye volt, ezen húga és rubensi barátnője alkotnak egymással éles kontrasztot. Ezzel a képpel 1933-ban aranyérmet nyert a párizsi Salonban, amely hatalmas teljesítmény volt egy 20 éves lány számára akkoriban.

Unokatestvére mellett találta meg a boldogságot

Párizsi tanulmányai végeztével megint Indiába költözött, ahol stílusa új irányt vett. Itt újra az elnyomottakra fókuszált művészi munkájával: a páriákat és a nőket festette. Ezen korszakának egyik jeles lenyomata A menyasszony öltöztetése című műve.

1938-ban azt jelentette be döbbent családjának, hogy feleségül megy a dunaharaszti és zebegényi időszak alatt megismert és megszeretett unokatestvéréhez, az orvos Egan Viktorhoz. A bejelentést mindkét család ellenérzéssel fogadta, mert aggódtak, hogy a párnak beteg utóda születik. Ők azonban megállapodtak egymással, hogy nem vállalnak gyermeket, ugyanis nem vágynak rá. Viktor még azt is elfogadta, hogy Amrita más férfiakkal is szabadon óhajt kapcsolatot létesíteni. Sőt, magyarországi esküvőjük után ő végzett el rajta abortuszt, amelyet még egy indiai, alkalmi szeretővel létesített viszony tett szükségessé.

Az esküvő után férje katonai szolgálata miatt Kiskunhalasra költöztek, itt Sérgil festészete új lendületet kapott. Azonban 1939-ben, a világháború kitörése előtti pillanatban inkább visszatértek Indiába. Amrita hamarosan alkotói válságba jutott, és a depresszió is letaglózta. Vélhetőleg ezért, az ipari városból, ahol addig éltek, a pezsgő, értelmiségi Lahórba költöztek, ahol férje rendelőt nyitott, ami fölött Amrita pedig műtermet rendezett be magának.

Karrierje tragikusan fiatalon ért véget

Első nagy kiállításának megnyitójára készülődött, amikor Amrita hirtelen megbetegedett. A betegség váratlanul taglózta le és nagyon súlyos volt. Rövidesen kómába esett és 1941. december 5-én Amrita meghalt. Mivel másnap a hagyományos indiai rítus szerint testét elégették és a Ravi folyóba szórták, a betegség és a halál igazi oka rejtély maradt. Többen úgy tartják, hogy Amrita állapotos volt, és a nem kívánt terhesség megszakítása okozta hashártyagyulladás végzett vele. Utolsó befejezetlen műve is remekműnek számít.

Ha Amrita nem mindennapi életműve téged is alkotásra inspirál, akkor ne habozz tovább! Keress számodra tetsző képet helyszíni élményfestő alkalmaink, vagy videós szettjeink között! Szeretettel várunk!