Festők fordulatos élete – Édouard Manet

1832. január 23-án született Párizsban. Apja, Auguste Manet jogtanácsos volt az akkori Igazságügyi Minisztériumban, anyja szintén gazdag francia polgári családból származott, így anyagi gondjaik egyáltalán nem voltak.
Apja határozottan ellenezte fia művészet iránti érdeklődését, ám Manet már tinédzser kora óta titokban tanult festeni. A középiskola elvégzése után a család tengerésztiszti pályára szánta, a szükséges főiskolára viszont nem vették fel. A második sikertelen felvételi után végül az apja is elfogadta, hogy Manet festőnek tanuljon.

A festészeti pályán rengeteg elutasításban volt része egészen 1870-ig, amikor is besorozták katonának a porosz-francia háború kitörésekor. Visszatérte után az 1873-as Salon már jól fogadta a képeit, művészeti körökben egyre népszerűbbé vált, összebarátkozott Émile Zola íróval és műkritikussal is. Manet 1874-től a később impresszionistáknak nevezett festőkkel dolgozott, de közben megőrizte alkotói függetlenségét, nem tartozott közéjük. Mégis elmondható róla, hogy az 1860 és 1870 közötti években készült festményeivel és festészeti technikák felfedezéseivel megalapozta a 19. század második felében kibontakozó új festészeti irányzatot, az impresszionizmust.

1883 áprilisában hunyt el.

 

Manet és Monet

A 19. század első évtizedeiben lezajlott az ipari forradalom, amely alapjaiban változtatta meg a társadalmat és annak mindennapi életét is. Az olyan új vívmányok, mint a gőzhajó, a gőzmozdony és a vasút nagyban megkönnyítették a közlekedést, az elektromos távíró pedig a kommunikációt. Ennek következtében az emberek könnyebben kiszabadultak a városból, a vidék gyorsabban elérhetővé vált, és egyre inkább teret hódított a civilizációt kritizáló „vissza a természetbe” felfogás.

A század első felében egyre inkább a realizmus került előtérbe a festészetben. Gustave Courbet a városi életből merített a kritikai hangvételű képeihez, míg a barbizoni festők a természetben, a szabad ég alatt készítették el a még inkább barnás tónusú, de már a napfény változásait vizsgáló plein air festményeiket.

Itt érdemes megemlítenünk az alapvető különbséget a cikk elején említett Manet és Monet között. Manet inkább Courbet stílusát követte a hétköznapi emberek és témák ábrázolásával, míg Monet a természet és a víz festőjeként a barbizoni iskola természetábrázolását fejlesztette tovább.

 

A színek felfedezése

Az úgynevezett akadémikus festészet alkotásai csakis műteremben készültek, ami azt eredményezte, hogy a festők emlékezetből, nem a szemük, hanem inkább a tudásuk alapján festettek. A képeken az átmenetek és a tónusok is túl egyenletesek voltak.

A sokszor történelmi, allegorikus és irodalmi témák mellett ezek a begyakorolt módszerek is mesterségesnek tűntek az új felfogású ifjú festőnek, Manetnak. Rájött arra, hogy a szabadban nem lehet ilyen egyenletes átmeneteket találni. A napsütés révén sokkal élénkebb kontrasztok alakulnak ki, és az árnyékok sem egyértelműen szürkék vagy feketék, hiszen a tárgyakról visszaverődő fény a megvilágítatlan, árnyékos részeket is megszínezi. Felismerte, hogy a tárgyak körvonala is elmosódik, és igazából a szabadban csupán ragyogó színárnyalatok tömegét lehet látni, melyek a néző szemében és agyában olvadnak össze egy képpé.

Mindezek hatására Manet ráébredt a természetben látott formák teljesen különböznek attól, mint ahogy azt az akadémikus szabályok tanították. Ezt követően már a szemének akart hinni, nem pedig az addig megszerzett tudásának a látványról, témáit pedig a polgárság mindennapjaiból, a kortársai életéből merítette.

A 19. század festészetében az alkotók egyre gyakrabban merítették témáikat a hétköznapi életből. Legyen szó politikai tartalomról, a szegénység sorsáról, az élet örömeiről vagy a polgárság szórakozási formáinak bemutatásáról, a festők előszeretettel örökítették meg a mindennapokat, olykor minden erkölcsi tartalom nélkül. Manet ’Zene a Tuileirák kertjében című, egy hangverseny közönségét bemutató, látványos és mozgalmas képén például több ismert és neves személy megtalálható: Charles Baudelaire, Offenbach, a zeneszerző, a testvére, Eugene Manet és maga a festő is.

 

A mozgás ábrázolása

Édouard Manet a színek mellett a mozgást is elkezdte tanulmányozni. Felfedezte, hogy az akadémikus festészetben minden részletesen kidolgozott annak ellenére, hogy a valóságban nem látunk mindent. Hiszen egy adott pillanatban csak egy adott pontra tudunk összpontosítani. A részletek így elmosódnak, és bár tudjuk, hogy ott vannak, nem látjuk élesen őket.

Manet 1872-ben készítette ’A longchamp-i verseny című lóversenyt ábrázoló litográfiáját, amely már ezt a felfogást tükrözi. A vágtató lovakat és a nézőket a festő nem ábrázolja részletesen, a lovaknak nem is látszik mind a négy lábuk. A művész kizárólag arra szorítkozott, amit a való életben is látott. Célja pedig a látvány egészének, az optikai összbenyomásnak, a hangulatnak és a polgárság újszerű, mozgalmas életének bemutatása volt.

 

Manet negatív fogadtatása

A közönség és a kritikusok egyáltalán nem fogadták örömmel és elismeréssel Manet új elképzeléseit, festészeti módszereit. Képei botrányt okoztak a művészvilágban harsány és éles kontrasztjaikkal, amelyek egyértelműen szakítottak a lágy, fokozatos árnyékolás hagyományaival.

Az 1863-as Salon-kiállításon, amely a hivatalos művészet fóruma volt nem engedték Manet-t szerepelni, így a festő külön kiállítást hozott létre ’A visszautasítottak Szalonja’ (Salon des Refusés) címmel, és végül itt mutatta be elutasított műveit. Ilyen volt a korábban már említett ’Olympia’ és a ’Reggeli a szabadban’ című képe is.

Manet újítása a színek terén pedig nem volt ismeretlen, hiszen a régi művészetből eredt, a festőművészet tradícióiból építkezett. Így tulajdonképpen Raffaello, a velencei Giorgione és Tiziano, a spanyol Velázquez és Goya műveit értelmezte újra.

Leghíresebb képeihez is régi művészek alkotásai szolgáltak mintául: az 1863-ban készült ’Olympia című munkája Giorgione Vénuszát és Tiziano Urbinói Vénuszát idézi meg, a ’Reggeli a szabadban című képét Giorgione és Raffaello munkái ihlették, az 1868-1869-es ’Balkon című festményét pedig Goya ’Maják az erkélyen című munkája alapján készítette.

Ez a felfogás, a klasszikusok modernizálása egyébként az impresszionistákra is jellemző volt. Közülük is sokan nyúltak vissza az olasz festészet, a reneszánsz eszközeihez, a napfényben fürdő színekhez.

 

Az impresszionizmus kezdetei

Édouard Manet új törekvései jelzik tehát az új stílus, az impresszionizmus kezdetét. De ő maga vajon impresszionistává vált-e?

Manet a stílus követőivel ellentétben ragaszkodott a hagyományos szerkezet, az anyagiság megtartásához. Az élet szépségét és igazságát a klasszikus formákkal akarta ábrázolni. Nemcsak a látható felületek iránt érdeklődött, de célja volt a hangulat visszaadása, az emberek egymáshoz való viszonyának, az élet hű bemutatása is.

Bár vannak impresszionizmusba hajló festményei, az irányzat képviselőinek kiállításain mégsem vett részt. Az 1874-ben készült ’Monet bárkája című képén már az új stílus jelenik meg a vízfelület ábrázolásában és a nőalak vázlatszerű megjelenítésében. Ez persze nem csoda, hiszen ezekben az években az impresszionistákkal is alkotott a Szajna partján.

Édouard Manet-ra éppen ezért úgy szoktak hivatkozni, mint akinek a festészete hidat képez a realizmus és az impresszionizmus között.

Ha egy saját festmény elkészítésén gondolkodsz, akkor is jó helyen jársz. Keresd fel az Események oldalt és gyere el a KreatívLiget Stúdióba egy élményfestésre.

Blog

Élményfestés – Lorenza Pasquali

Elgondolkodtató kérdés, hogy mi vezet valakit arra az elhatározásra, hogy kortárs festő lesz, illetve, hogy festmények készítéséből szeretne megélni a jelenkorban, a 21. század első évtizedeiben. Keveseknek adatik meg az az ösztönös tehetség, amelyet szakszerűen gondozva és továbbfejlesztve lehet kiteljesíteni. Ők felsőfokú művészeti iskolákban képeztetik magukat és egyfajta önmegvalósításként tekintenek a saját művészetükre. Van azonban egy másik út is, amely azoknak a festőknek az útja, akik teljesen hétköznapi dolgokat, tájakat, történéseket álmodnak vászonra mindenki örömére. Ez a stílus a sajátja annak az olasz hölgynek is, aki jelen cikkünk főszereplője. Lorenza Pasquali festészete A hozzáértők szerint a hölgy akvarelljei egyszerre szeszélyesek és finomak, spontán és érdekes festészeti technikával ötvözve. Művei különösen szuggesztívek abban az esetben, amikor a természetet ábrázolja. Igazán jól a különböző évszakok változásában és a virágok ábrázolásában mutatkozik meg a tehetsége. Kedvenc témái közé tartozik még az állatok festése. Különösen, ha aranyos kutyákat és macskákat ábrázol, a képein különleges erővel mutatják meg magukat a kedves élőlények. Belépni a Lorenza által megteremtett képi világba, olyan érzés, mint egy igazán kellemes és békés nyaraláson vennénk részt. A tiszta égbolt és a dagadó vitorlákkal ellátott hajók, a távoli világítótornyok vagy harangtornyok és sok más látnivaló a festményeken, olyan érzelmekkel, hogy magával ragadó

Olvass tovább »

Élményfestés – Róka

Napjaink egyik „legfelkapottabb” állata a láma, a lajhár és a flamingó mellett: a róka. Sikerét jellegzetesen helyes pofájának és sikkes kinézetének is köszönheti. A vörös róka a legelterjedtebb szárazföldi ragadozó a Földön. Megtalálhatjuk az északi sarkkörtől kezdve egészen a mediterrán vidékekig, Közép-Amerika és Észak-Afrika néhány területén, és a nagy ázsiai sztyeppéken is. Magyarországon mindenhol előfordul, amit elsősorban a kiváló alkalmazkodóképességének köszönhet. Ahogy a természetes élőhelyei beszűkültek, úgy költözött be az emberi településekre és mezőgazdasági termőterületekre is.   A rókák külalakja és képességei Általában vöröses-sárgás barna a színe, felülnézetben inkább rozsdavörös a bundája, a hasa és a végtagok belső oldala pedig fehéres. Sárgásvörös szőrméje sűrű és puha. Homlokán, vállain és háta hátulján a farok tövéig fehéren foltos; ajka, pofája és torka ugyancsak fehér. A végtagokon fehér sáv vonul lefelé, a fülek a mancsokhoz hasonlóan feketék. Farka hosszú és bozontos. Esetenként a farok hegyén fehér szálak nőhetnek vagy éppen teljesen fehér a farka. Nagyon ritkán, de Magyarországon is előfordul teljesen fekete egyed, amit a vadászati szaknyelvben „szenes rókának” hívnak. A vörös róka nagy számban tenyésztett színváltozata az ezüstróka. Mérete a kis, illetve a közepes termetű kutyákéhoz hasonló, de azoknál jóval karcsúbb és nyúlánkabb. Koponyája is hosszabb, arcorra pedig hegyesebb a kutyákénál. A

Olvass tovább »

Élményfestés – állatos képek

Az állatok képi ábrázolása majdnem egykorú az emberiséggel. A kezdetekben persze teljesen más okból és céllal rajzolt vagy festett állatokat az ősünk a barlangok falára. Képeinek elsődleges értelme a bőséges vadászzsákmány iránti elkötelezettség volt, nekünk pedig – több ezer évvel később – értékes információforrás elődeink életéről és körülményeiről. Ahogy fejlődött az emberiség, úgy lett egyre sokszínűbb az állatok ábrázolása is, amely sok esetben összefüggött az adott népcsoport hitvilágával, vallási nézeteivel. Ezzel kapcsolatban elég például az egyiptomi kultúrára gondolnunk, ahol a különböző állatokkal megszemélyesített istenekről készült szobrok, festmények és rajzok nagy számban maradtak fenn az utókor számára vagy akár azokra az indiánokra, akik totemállatok „használatával” látták biztosítva a jövőjüket.   Állatos festmények napjainkban A mai kor embere leginkább azért rajzol és fest állatokat, mert ebben örömét leli. Az állatok világa olyan sokszínű, hogy mindenki megtalálhatja benne a számára kedves fajtákat vagy egyedeket. Van, akit a vadállatok nyűgöznek le és van, akit pedig a megszelídített, a háziasított és az emberi élethez szoktatott állatok. Az alkalmazott technikák és az ábrázolás lehetőségei manapság olyan választékban állnak rendelkezésre, hogy az alkotni vágyó embert néha hatalmába keríti a bőség zavara. Ilyenkor érdemes átgondolni, hogy milyen szempontok alapján dönthető el, hogy mit és hogyan fessünk. Általánosságban igaz

Olvass tovább »
főoldaleseményekwebshopkosármenü